Van, hogy várjuk, várjuk, majd csak jönni fog a felmentő sereg, megtörténik a csoda, és minden úgy lesz, sőt még úgyabbul, mint legmerészebb álmainkban. De a dolgok nem így mennek. Csak az történik meg, amiért tettünk korábban, ahogy paradicsomot is csak akkor szedhetünk, ha előtte magját, palántáját földbe tettük, locsolgattuk, nevelgettük.
Személyes, cselekvő részvételünk nélkül nem történik velünk semmi. Tényleg semmi. Sem jó, sem rossz. Ha elhagy a párunk, ha megszűnik a munkahelyünk, ha beszól a szomszéd vagy összevont szemöldökkel mordul ránk a piaci kofa, amikor nála vásárolnánk; ha szerelmet vall, akiért régóta sóhajtozunk, ha megtalál az álom meló, ha kedélyes a szomszéd és vidáman ránk nevet a piaci árus – mindez nem átok vagy szerencse kérdése.
Ha mocsárban találjuk magunkat: mi mentünk oda. Nekünk kell kijönnünk –  a csoda nem toporog a mocsár szélén előzékenyen várva, hogy akcióba léphessen. És ha olyan sincs a közelben, akitől segítséget kérhetnénk, akkor vagyunk magunkra utalva. Ami nagyszerű lehetőség arra, hogy felismerjük saját, hatalmas erőnket, és mint Münchausen báró, kihúzzuk magunkat (és lovunkat) a mocsárból.
Ilyen napokat élünk mostanában, a Nap és a Szaturnusz együtt állása, az őket érő Jupiteri kvadrát erre (is) mutat.
Apropó Münchausen báró: "Felemelheti-e magát az ember a saját hajánál fogva? Miért ne? Csak meg kell növelnie a rá ható felhajtóerőt, s erőlködés nélkül fog egy magasabb állapotba emelkedni." (dr. David R. Hawkins: ERŐ kontra erő)
Márton Ibolya – www.tudathang.hu – tudathang@gmail.com